Merjünk kicsit gondolni, gondolkodók! (Egy TGM-interjú margójára)

Merjünk kicsit gondolni, gondolkodók! (Egy TGM-interjú margójára)

Merjünk kicsit gondolni, gondolkodók! (Egy TGM-interjú margójára)

Tamás Gáspárt Miklós szerintem a legutóbbi rendszerváltás óta eltelt évtizedek legfontosabb hazai publicistája és politikai gondolkodója. Harminc éve olvasom és huszonöt éve írok róla vegyesen jobban és rosszul. És vagyok vele, ha elárulhatom, sok éve nem nyilvános episztoláris kapcsolatban, amely körök rendszerint azzal zárulnak, hogy ő kiigazít, gyakran bosszúsan. Néha azzal, hogy elismeri, hogy tévedett egy apróságot illetően. Értelemszerűen én százszor annyit tanulok tőle, mint fordítva. Bon, ezerszer. Ennek ellenére azt hiszem, alapvető dolgokban téved mintegy huszonöt éve (a marxista fordulata óta), ezt a tévedést pedig a saját világnézetem kifejtésének részeként megírom a blogomon és különböző sajtótermékekben. Nem akarok magamnak semmilyen jelentőséget tulajdonítani a vele való összevetésében, mindössze szeretném, ha az olvasó jobban értené és valamelyeset el tudná helyezni a következő szöveget, amelynek TGM Azonnalinak adott interjúja  az apropója.

  • Szerző (TGM) valójában sosem volt képes marxistává válni, mert nélkülözi Marx paradox türelmét a kapitalizmussal szemben: tudniiilik annak a kötelező — és immár a végtelenbe nyúló — folyamatnak a kivárását, amíg a tőke és a proletariátus (vélt) ontológiai feszültsége politikai forradalomba csap át. TGM a maga módján homo novus, megkésett ember a marxizmusban, ezért — és a tagadhatatlan hiúsága miatt, aminek rögtön az interjú elején hangot is ad — mindent radikálisabban és látványosabban akar vele, mint azok az akár magyar szerzők (gondolok a Lukács-iskola és a már alig marxista -óvoda tagjaira), akik a létező szocializmusban élve, ezt bírálva, Marxot tudományosan és nem politikailag értelmezték. TGM-nek, ha valaminek, akkor leninistának kellene tudnia magát, de ehhez meg túl polgári, humanista és — a látszat ellenére — bizonytalan önmagában. Joggal. (Szerintem owenista [1771-1858], de természetesen sosem mennék el odáig, hogy vitatkozzam vele erről az olyan mondatai után, mint hogy “az összemberi emancipációt a proletárszocializmus képviselte”. Hol? Mikor? Kinek a fejében? “Képviselte a fene.”)
  • A látványosságra való igénye miatt — amire maga alig reflektál — TGM a kor gyermeke és áldozata. A public intellectual pozíció választása (a “politikai gondolkodására szeretnék hatni valakinek”) olyasfajta esztétikai választás, ami eleve a kapitalizmusba helyezi és előbb-utóbb melankóliába, majd kétségbeesésbe taszítja őt is (nem az első és nem az utolsó ezzel), noha behatóan olvasta Balzac-ot, Stendhalt, Kierkegaard-t, de nyilván Dreisert, Dos Passos-t és Pynchont is. A barikádok világába képzeli magát, noha csak a szalonokig jutott, robbantana, de az egy másik (sokkal igénytelenebb) embert kívánna. A melankólia a szellem hisztériája és TGM egyre melankólikusabb, mert az élet nem igazolja vissza a vágyait, a fixációi monomániává váltak és ez teljesen terméketlenné teszi a filozófiáját. Kétségbeesésében a bibliai próféták dühével fordul a világ ellen, ami csak abban az esetben nem bohóckodás, vásári mulatság vagy éppen egyéni sorstragédia, ha ott van mögötte Isten. TGM érti Bibót (és ugyanúgy, ahogy Bibó, az élet esztétizáló kritikájára támaszkodik), de nem érti Kierkegaard-t (mert nem ismeri a kiutat A-ból B-be: se a saját esztétizáló kritikájából, se önmagából — az istentelen emberállat teljességéhez) és nem utolsó sorban nem érti a kapitalizmust, megint csak mert nem érti az embert.
  • A kapitalizmust objektiválni már Marx részéről is tévedés volt, antropológiát csapni a kapitalizmus kritikájához pedig marxizáló giccs. Az ember csak Isten által váltható meg, de ha Isten nem hajlandó erre (“szórakozik csupán”) vagy nincs, akkor az emberi életnek végső soron csak leírása lehet: normái és/vagy célja aligha. Kollektivista klisékben (“proletariátus”, “szocializmus”, “fasizmus”) gondolkodni az emberiség sorsáról, mint TGM teszi, vicces, de ennek faragatlan, mert durván visszaél az értelemmel. A bölcsészek (és persze a humanológia mint olyan) szokványos faragatlanságáról van szó természetesen, ami a megértés (a fogalmi gondolkodás) reduktív struktúrájából következik, hogy tudniillik mindig sokkal kevesebb empíria áll rendelkezésünkre (az övékre mármint), mint amekkora horderőt tulajdonítanak az empíriák változó részhalmazain létre hozott elméleti konstrukcióknak.

“Az utóbbi negyven évben hatalmas világtörténelmi változás következett be. Kétszáz év után megszűnt a szocialista munkásmozgalom, amely a legfontosabb újdonsága volt a világtörténelemnek a francia forradalom óta. Ennek az elpusztítására szövetkeztek mind a polgári demokráciák, mind pedig a fasizmusok, „francia radikálisok és német csendőrök”, ahogy a Kommunista Kiáltvány írja. (Nevet.) És sikerült elpusztítani. Ma már kétségtelen, hogy az antikapitalista gondolatnak és a proletariátusnak az a történelmi szövetsége, amely több mint százötven évig kitartott, és amely megváltoztatta a világot (és a gondolkodásunkat), legalább olyan fontos, mint a reformáció meg a fölvilágosodás – ha nem fontosabb.”

Illusztrációjaént az elmondottaknak, én ezt a bekezdést — az interjúról beszélek — csaknem teljesen értelmetlennek tartom; olyasvalaminek, aminek a megvitatása teljesen fölösleges és semennyire nem segíti nemhogy a forradalom ügyét (irónia), de a minimális megértést sem azzal kapcsolatban, hogy hogyan élünk és miért élünk így. A szóbanforgó értelmetlenség (értelmezhetetlenség, értelemnélküliség, Sinnlosigkeit) világosan megmutatkozik abból, ahogy a kapitalizmust érő rendszerkritika sosem jutott el egy alternatív rendszernek még a sémájáig sem. 

A marxizmus és a forradalmi gondolkodás továbbélése a teória és a gyakorlat többszöri, sokoldalú megbukása utána maga lenne az emberi gondolkodás csodája (úgy is mint irracionalizmus), ha nem tudnánk, hogy marxizmus Marx tudományos igényével (aminek persze maga sem felelt meg) már nincs és minden marxista utánérzés a piacon létrehozott javak (köztük a kapitalizmuskritika mint szellemi termék) hasznának újraosztásával van elfoglalva — azaz nem marxista, hanem redisztributív szoci. TGM szerint a “korábban értelmes emberek politikai és történelmi hatások alatti, kóros elbutulása észlelhető” (vö. szóvirágok és nagyotmondások), de biztosan butaság-e az, ami a lehetetlenség felismeréséből, a teóriák felülvizsgálatából és a valósághoz való alkalmazkodásból táplálkozik? Ami “tökéletes értelmetlenség, logikahiány és irracionalitás az összes részvevő [az EU, Orbán, a vírustagadók és zum Schluß a világ] oldaláról”, abban nem osztozik-e szerzőnk is a saját magasabb horizontjáról még nagyobbat esve?

Az interjúban mégis meg-megcsillan valamiféle realitásérzék, amiből mintha az tűnne ki — alas, a látszat végül látszat marad –, hogy TGM felismeri a küzdelem értelmetlenségét.

“Azok között a határok között, ahol ma a politikai gondolkodás lehetséges, a baloldalnak sikere van. A világ megváltoztatásához azonban ez nem elegendő. (…) Nem állítom, hogy a jelenlegi kapitalizmusban nem lehetségesek progresszívabb irányok, és hogy erre nem hathatnak akár még radikálisok is kívülről. De igen, ezek lehetségesek és örvendetesek is, de ezt nem hívjuk szocializmusnak a szó történelmi értelmében.”

Szerzőnk világosan nem nyugszik, míg a kapitalizmust, minden eredménye mellett elnézve (a szegénység radikális csökkenése, az emberi jogok és a humanizmus terjedése a globalizáció farvizén, a világbéke), el nem parentálja a szocializmus nevében, miközben az utóbbi track recordja, hogy finoman fogalmazzak, nagyjából kimerül a sírásban és a szenvedésben. Mivel a kapitalizmus maga az életünk rendszere, minden vele szembeni kritika továbbélteti a rendszerszintű — kimérikus, de kellően inflált — ellenlábasát az olyan szerzők munkálkodásában, mint TGM; és noha ez utóbbiakat egyre kevesebben olvassák, olyanok meg kifejezetten alig, akiktől a változásokat remélik (mivel már proletárok sincsenek abban a rendszertani értelemben, amelyben elvárható volna tőlük a forradalmi cselekvés), az egész témakör kimerül az esztetizálásában, szerzői pedig — ha becsületesek és komolyan veszik magukat, és TGM ilyen — egy idő után szükségképpen az élet hiábavalóságáról kezdenek beszélni. Q.E.D. Pedig csak a látószögük rossz.

A piacgazdaság és a kapitalizmus meghaladásának vágya végső soron a reálisan felfogott ember és emberi közösségek meghaladásának vágyából táplálkozik anélkül, hogy az embernek és társas kapcsolatainak kellő realitást kölcsönözne. A marxizmus csak annyiban más, hogy ezt a realitást — ha többet nem is — “kikölcsönzi” neki, de “tudományosan igazolt” folyamatba illeszti a meghaladását. A marxizmusról azóta kiderült, hogy nem tudomány, de a bukásával az is járt, hogy az emberi realitás (“az élet”) a baloldali radikalizmusban már kölcsön formájában sem kap figyelmet. A baloldali radikalizmust nem érdekli az emberi élet komplexitása, amihez képest minden kritikai társadalomelmélet egyszerre formalizmus és giccs, az “elkötelezett” társadalomtudomány: konstruktivizmus, a baloldali radikális politika: agresszió, az élet fenntarthatósága: merő spekuláció. Amit ez fasizmusnak vagy (TGM) posztfasizmusnak mond, az az emberi élet tagadhatatlan dark webje, éppen olyan, mint a megvalósult szocializmus, amelyek gyökerei egyaránt az emberi lélek és szellem legmélyéig érnek le és óriási hiba őket abszolutizálni csak azért, hogy legyen okunk annál radikálisabb gyógyírt keresni rájuk; ellenben moderálhatók, kordában tarthatók és semlegesíthetők: minden, ami — persze agonisztikusan, miért, mit képzeltünk? — ma zajlik. Szemben azzal, ami a nagy teóriák és nagy szavak árnyékában történt a borzasztó XX. században. Merjünk kicsit gondolni, gondolkodók! Merjünk ne tulajdonítani magunknak jelentőséget!

TGM elkeseredett, kibárándult, de szerintem csak a helyére került a nagy egészben, ami persze a szellem — és különösen a bölcsészet — mércéjével nézve akár veszteségnek is tűnhet. A tudás paradoxona, hogy amíg kevesek kezében koncentrálódik, rettenetes károkozásra képes, a folyamatos elaprózódását és szétterülését (ezzel együtt pedig az átalakulását) a szellem papjai ugyanakkor hajlamosak a világ barbarizálódásaként — TGM: “a civilizáció felbomlása (…) irracionális gyűlölködés, gyilkos és öngyilkos tudatlanság” — megélni. Én inkább a közösség tanulásaként és egészséges önvédelmeként tekintek erre a folyamatra, ami biztosítja a túlélést, a békét — nekem meg azt, hogy akkor olvassak Hegelt, amikor csak akarok (nem mostanában) és annak tudjam magam ennek következtében, aminek csak akarom. De az utolsó, amit akarok, hogy az én tudásom legyen a mérce az élet általában vett értelme és hétmilliárd másik ember számára. Óvatos tanácsom TGM-nek (amiért majd jól letorkol engem, ha letorkol, privátim), hogy mondjon le ebben az értelemben az emberiségről, változtasson perspektívát, ha már — úgy néz ki — nem jut többre a szocializmus blueprintjével. Ő maga is jobban jár vele.

Facebook Comments