A kapitalizmus konzervatív apológiája

A kapitalizmus konzervatív apológiája

A kapitalizmus konzervatív apológiája

Magyarországon — miként az utóbbi tíz év mutatja — a demokrácia etikája és politikai kultúrája a legkevésbé sem magától értetődő értékek. Ezek után nem meglepő, hogy az intézményrendszere romokban. De legalább ennyire nem magától értetődő érték a kapitalizmus és a kapitalizmust is sikeressé tevő alapvető emberi képességek kiművelése. Ami a maga nemében még csodálatra méltóbb — mert merőben irracionális — döntés. A kettő együtt meg agyhalál.

A kapitalizmus (=piacgazdaság) alapélménye ott, ahol működik, az, hogy az
emberek kifejlesztik a tehetségüket valamilyen — lehetőleg olyan — irányban, hogy a tehetség produktumaiért más emberek végül pénzt áldozzanak; és ha így történik, az egyszerre jelent megélhetést és önmegvalósítást a tehetség gazdájának. Akármennyire hangzik didaktikusnak ez a felfogás, ott, ahol a kapitalizmus működik, sokkal nagyobb számban vannak emberek, akiknek megadatik ez az élmény, mint ott, ahol a kapitalizmus helyett organikus banánköztársaságok, destruktív illiberális államok (kleptokráciák) és egyéb extraktív, ember- és népellenes rezsimek verik a tamtamdobot.

Miközben nem kell túl hosszan magyarázni, hogy minél nagyobb piacképes tehetség sűrűsödik egy országban (ami feltételezi a közoktatás, az innováció, a legalább minimális szociális- és a maximális jogbiztonság, a konszenzusos normatisztelet, a politikai hatalommegosztás, a hatékony információközvetítés stb. rendszereit), annál gazdagabb az adott ország, továbbra is túl sokan vannak Magyarországon, akik az itt zárójelben felsorolt feltételeket kiválthatónak gondolják — például nemzeti vágyálmokkal, ravaszkodással, sértődött elvárásokkal, mások pénzének antikapitalista igazságérzetük szerinti újraosztásával, cinizmussal (“ja, kisapám, a kapitalizmus”) meg a jó ég tudja, mivel.

Holott a képlet elég jól átlátható. Két változóból áll mindössze:

  1. Minél magasabban képzett az átlagember, annál értékesebb munkára képes, ezért ő maga és az így létrehozott összérték révén a nemzet is annál gazdagabb – és a statisztikailag érvényes korreláció szerint boldogabb is — lesz. Az egyik változó tehát a kompetenciák eloszlása és volumene.
  2. A kapitalizmuson kívüli minden más koordinációs logika sokkal rosszabb eredményt hoz (a példa számtalan). Ez a másik változó: röviden az igények és a képességek találkozási pontossága, amit a kapitalizmus tesz a legjobban lehetővé. Ez nem jelenti azt, hogy a rendszer ne lenne folyamatosan javítható. De más dolog a rendszer-ellenesség és a fikciókon alapuló forradalmi szenvedély (ami az előbbiekből következően megalapozatlan, irracionális, röviden: buta meggyőződés) és más a rendszer kritikája és józan javítása.

____________________________________________________________________________  A kapitalizmus kritikája jellemzően két fikcióból indul ki. Az emberi természet megváltoztatására irányuló akaratból és az ideális igazságosság valamilyen intuitív felfogásából (ideértve a jól berendezett világra, nemzetre, közösségekre vonatkozó képzeteket). Ezek veszélyességét ugyancsak elégségesen alátámasztja a történelem, de sajnos a magyar jelenidő is. Bőven elégséges tapasztalat áll rendelkezésünkre arra vonatkozóan, hogy a rabszolgaságtól a vallásközpontú társadalmakon át a modern diktatúrákig terjedő spektrumban bármelyik rezsim (finoman szólva) alacsonyabb hatékonyságú koordinációra képes, mint a decentralizált, piaci elvű, az emberi értékteremtést támogató kapitalista demokrácia.

A kapitalizmus nem politikai, sőt nem is gazdasági rendszer, hanem egy koordinációs logika kikristályosodása, ami kiválasztja a neki megfelelő politikai rendszert. A nem megfelelő politikai rendszer erőltetése (kézenfekvő példa az egyre centralizáltabban, ugyanakkor egyre diszfunkcionálisabban működő NER) hatékonyságvesztést, relatív elszegényedést és végül a politikai rendszeren belül kezelhetetlen társadalmi konfliktusokat okoz. Miért? Mert a vezetői azt hiszik, át- és meghágható az emberi természet (akár vallásos, akár nemzeti, akár dominánsan humanista-altruista, akár ilyen, akár olyan irányban) és felülírható a koordináció optimális algoritmusa (döntően centralizált akarattal és „bölcsességgel“).

A kapitalista demokráciában az értékteremtés maximalizálása legitimálja az államot is. Milton Friedman sem gondolta, hogy a versenyből reménytelenül kiszoruló vagy az értéküket csak piacon kívüli eszközökkel (tehát nem kizárólag az árával) igazolni képes (de így képes) polgárokat és tevékenységeket ne kelljen közpénzekkel szubvencionálni. De, kell. A piac nem mindenható abban az értelemben, hogy légüres térben optimális elosztást tudna megvalósítani akár az egyéni igények és kompetenciák között (és akkor még nem beszéltünk a piaci alapon előállíthatatlan kollektív javakról). Ennek kiterjedt irodalma van (a „javító kritika“ szekcióban), amit helyhiány okán nem citálnék ide még darabjaiban sem.

A kapitalizmus – miként a demokrácia is – a legrosszabb megoldás… Kivéve az összes többit, amit már kipróbáltunk és egyesek még kipróbálnának.

A kapitalizmus konzervatív kritikája (ami nem összetévesztendő a szocializmus neokonzervatív kritikájával) elsősorban az emberi életvilágok (hitek, szokások, tradíciók, értékek, erkölcsök, a modern életstratégiákba nem illeszkedő nem-racionális életvitelek, a komplexebb kulturális javak) kelleténél radikálisabb felszámolását rosszallja, együtt a folyamatos (feszült) versenyhelyzet tudatosításával és a vagyoni különbségek közösségi igazolhatatlanságával, ami mindösszesen elidegenedést szül a polgárok túl nagy részében. Az állam túlterjeszkedése az értékteremtés támogatásán egyúttal olyan szocialisztikus elvárásokat gerjeszt, ami az elidegenedést nem csillapítja, viszont – mivel már nem az egyes emberek “dolga” az elesettekről való gondoskodást – visszafogja az organikus szolidaritást, csökkenti a társadalmi hatékonyságot (az igények/szükségletek és a kompetenciák találkozásának pontosságát) is, és új, addig nem volt konfliktusokat gerjeszt (pl. korrupciót, ideológiai agressziót). 

Még egyszer: a kapitalizmus semmilyen értelemben nem „ideális“ együttélési logika. De az egyetlen, ami a világ népességét együttműködésre készteti (igen, ez van – gondoljunk bele az alternatívák, így a vallások, a nacionalizmusok és a szocializmus “eredményeibe”).

A kapitalizmus nincs válságban sem: amit ma a Nyugaton ekként élünk meg, az a globalizáció logikus következménye, elkerülhetetlen és akkor is üdvös, ha átmeneti feszültségeket hoz a nyugati alsó-középosztály és szegényebb rétegek generációs életkilátásaiban. De ami a Nyugaton veszteség, az pl. Kínában félmilliárd új középosztálybeli. És a háborúk elkerülése. Ez a globalizáció: a globális társadalom kialakulása. Az ebbe való termékeny bekapcsolódás megoldás alapvetően személyes döntésen múlik: tanulj, taníttasd a gyereked, légy versenyképesebb, és akkor nagyobb lesz az esélyed a boldogságra is. (Mindazonáltal garanciát ne várj senkitől erre, az ún. élettől se. A végső felelősség mindig személyes.)

Ilyen körülmények között az a tény, hogy a magyar politikai osztály csaknem egyöntetűen hallgat a kapitalizmussal kapcsolatban, nem vállalja a képviseletét a nyilvánosságban, miközben az ellenzék a demokráciát azért megpróbálja visszahozni a köztudatba, nem sok jót sejtet a remélt rezsimváltás hosszabb távú sikerével kapcsolatban. Mintha lehetne szabadság és demokrácia kapitalizmus nélkül. Mintha lehetne bármelyik művelt, céltudatos, értékteremtő polgárok nélkül. Mintha elég volna (engedjük meg, jótékonyan) megtéveszteni azokat (mindannyiunkat), akiken az ország sorsa végül is múlik. Mintha lehetne élethazugságokon boldog országot létrehozni.

Facebook Comments