A németek szerepe az Orbán-rezsim eddigi stabilitásában

A németek szerepe az Orbán-rezsim eddigi stabilitásában

Németország lobogója és címerei: a származás története és a szimbólumok  jelentése

A mindenkori német kormányok a XX. század második harmadától leginkább “lojális hátországként” kezelik Magyarországot, amelynek geopolitikai, gazdasági és valamennyi — történelmi megalapozottságú — kulturális jelentősége van számukra. Magyarország a közép-európai német túlsúly és ezen keresztül a kontinentális nagyhatalmi státus egyik biztosítéka, a legfőbb értékünk e felfogás szerint az ország politikai lojalitása, a kényelmes logisztikai pozícióban lévő munkaerőpiaca és az állam rendje (társadalmi békéje). Orbán az utóbbi kettőt garantálja a németek számára, miközben az előbbiben “tamáskodik”, az orosz és a kínai érdekszféra felé történt nyitással kihívást is intéz ellene.

Orbán minapi kijelentése, hogy a németek többet nyernek Magyarország EU-tagságán, mint amennyibe ez kerül nekik, megközelítően igaz. Nem tudom itt pontosan kiszámolni, mennyi az annyi, de a gyakorlat elég világos. A németek — éppen a gazdaságuk mérete, versenyképessége és a tőkeexportjuk okán — valóban “az egységes piacnak nevezett európai gazdasági rendszer nettó haszonélvezői.” Ugyan nincs közvetlen kapcsolat az EU-befizetéseik és “az egységes piacon megtermelt profitjuk” között, aminek Orbán szerint “egy részét adják vissza a többi tagállamnak az Európai Unió költségvetésén keresztül, aminek nagyobbik része [viszont] ismét náluk szokott kikötni”, de a német államrezon nagyjából így működik. A közös devizán, a tőke, az áruk és a munkaerő szabad áramlásán, de a politikai intézményrendszeren belüli formális és informális hatalmukon keresztül is a németek az elsődleges irányítói és egyszersmind hasznonélvezői az EU-nak. Az EU a német gazdaságot erősíti a leginkább (a többi nemzetgazdasághoz mérten) ahhoz képest, amilyen a helyzet vámhatárok között, de akárcsak egy tisztán gazdasági tömörülésben lenne (politikai erő nélkül).

Közben a magyar GDP-t és a külkereskedelmi többletet a német működő tőke jelentősen megdobja ugyan, de ez nagyon sokba kerül a magyar adófizetőknek a kifizetett “munkahelyteremtési” és “letelepedési” támogatások, a közmű- és az adókedvezmények miatt, és nincs az a közgazdász, aki ki tudná számolni, hogy egy-egy — elsősorban az állami támogatások és a munkabérek relatív alacsony volta miatt versenyképes — jellemzően kis hozzáadott értékű összeszerelőüzem idetelepülésével mennyit nyer a magyar társadalom (ahhoz képest, amire ezek hiánya szorítaná rá).

Sokkal világosabb ellenben, hogy a Merkel-kormány (saját nemzeti érdekei diktálta) Orbánnal szembeni kitartó megalkuvása és elnézése miatt a hozzánk érkező EU-s pénzek a miniszterelnök familiárisi hálózatában landolva egyértelműen a NER-t olajozzák és ezen keresztül a nemzetet gyengítik (nehezítve a felzárkózását és a versenyképességhez szükséges intézmények, normák, tudás és gyakorlatok rögzülését). A németeket bírálni Orbán részéről ezért a cinizmus egyik csúcsa: hiszen ha a németek általában sokat nyernek Magyarországon, akkor ennél (arányosan) sokkal többet nyer Orbán és környezete a németeken (közben nem mellesleg pusztítva azt a nemzetet, amelynek az alkotmányára felesküdött és a javáért dolgoznia kellene). Ha “súlyos hipokrácia, ha egyes német politikusok azt várják tőlünk, hogy ezért még hálásak is legyünk”, akkor Orbánnak minden egyes nap térdre kellene esnie és hálát adnia azért, hogy ez a hipokrácia egybeesik az övével. Orbán elsődleges (anyagi és hatalmi) érdeke, hogy a németek “rajtunk gazdagodjanak”. A németek a hazai érdekeik és a Magyarországnak biztosított hagyományos szerep okán a második legfontosabb tényezők az Orbán-rezsim fenntartásában.

Az első — és vele a végső felelősek a helyzetért, ne legyen kétségünk — mi magunk vagyunk. Bízzunk benne, hogy a németek (szűken értelmezve a német kormányzat és a német befektetők) hűvös rációval kezelt nemzeti érdekei előbb-utóbb Orbán ellen fordulnak (bármennyire harcol is az utóbbi a kitüntetett gyártói helyzetünkért és itthoni politikai dominanciája — a “rend” — fenntartásáért), és ez egybe fog esni a magyar társadalom lassú eszmélődésével, amivel végre elindulhat egy fenntarthatóan eredményes rendszerváltás a saját jogunkon, a saját tapasztalatainkkal és a saját kompetenciáinkkal.

PS.: Az EU-n kívüli Magyarország értelemszerűen fenntarthatatlan. Ha már konkrétumokról (és egyesekben konkrét félelmekről) van szó, se Oroszországnak, se Kínának nem fűződik finanszírozási érdeke hozzánk (az előbbi nem is lenne képes ilyesmire, az utóbbinak túl jelentéktelenek vagyunk), főleg nem annak következményeivel, amit az EU-val való feszültség és az EU válaszul gyorsuló tömbösödése jelentene. De még mielőtt idáig eljutnánk, már az EU-kilépés hosszú folyamatának első lépéseinél csődbe menne az ország, a helyettesítési hátárrátánk (kb. a hasznosságunk — az az ár, amennyiért még megéri ide beruházni és amin túl már más országokat keresnek a befektetők) megállíthatatlanul zuhanna, ahogy a valutánk is, velük a tőkeellátottságunk és az életszínvonal, a polgárháború kb. azonnali volna, további százezrek hagynák el az országot. Ez nem Nagy-Britannia, kérem, ami túl tud élni, ha veszteségek árán is. Valójában Magyarország külpolitikai mozgástere — az utóbbi napokon látszik — pontosan annyira korlátozott, mint mindig is volt a modernkori történelme folyamán; Orbán egyik szemfényvesztése, hogy ennek az ellenkezőjét akarja eladni a híveinek, ezzel is rombolva a józan ész esélyeit idehaza. 

Facebook Comments