Mi a baj a liberalizmussal?

Mi a baj a liberalizmussal?

Liberal Cities, Radical Mayhem - WSJ

A kérdés nem retorikai — van baj vele, nem is kevés. Mindjárt például, hogy a liberalizmus mint gyakorlat/életmód nem létezik, ez egy ideológiai klisé, amit a bölcsészkarokon és a releváns konferenciákon meg lehet vitatni, a 18945. bőrt le lehet nyúzni a témáról, de végső soron mindig is csak szellemi konstrukció marad, ami alapján aligha lehet emberi közösségeket irányítani.

Aztán a liberalizmus szellemi kliséként is impotens. Nemcsak nem írja le jól egyik ismert politikai közösség működését sem, nemcsak nem ad alkalmas normákat, pláne összefüggő produktív normarendszert, nemcsak minden felfogása máshogy súlyoz és mást tart benne értéknek/elvetendőnek, de — megfordítva — az olyan gyakorlatok, amelyek liberálisnak tekinthetők is elképesztő frusztrációkat generálnak: megoldatlan és megoldhatatlan velük a nem kis részben általuk generált, súlyosan széttartó kulturális, gazdasági, szociológiai, politikai tendenciák összefogása (overlapping concensus), mert nem képeznek elég robusztus közösségi logikát, ami centripetális erőt jelenthetne a rombolással (“változással”) szemben. A belátható, organikus emberi közösségek széthullanak és az új rendet / uralmat — exogén keltetőkben — egy szűk kisebbség hatalmi vetélkedése hozza létre.

A versenyképesség és a multikulturalizmus modern liberális eszményei kétségtelen anyagi fejlődést hoznak, de cserébe elidegenedést, intoleranciát vagy a legjobb esetben is a többiek életmódja iránti érdektelenséget szülnek (védekezésképpen); az emberek ellenállhatatanul külső hatalmakhoz (tömegvéleményekhez, a piachoz, a technológiai platformokhoz, az államhoz, a munkáltatók debil kultúráihoz, az “elit” elvárásaihoz) igazodnak és hagyják elveszni az autonómiájuk lehetőségét; azaz éppen az ellenkezője valósul meg annak, amit az ún. liberalizmus, vagy ennek intuitív gyakorlata megcélozna. (A francia elnök az utóbbi hónapokban hozott intézkedéseivel nem kevesebbet tesz, mint az államot veti be a megldatlan, makacs kulturális konfliktusok letörésére — a szabadság csökkentése árán. Ad notam liberalizmus.)

Az elmondottak seregnyi apróbb vetülete kollektív “élményekké” és rossz érzéssé áll össze. Az elit diktálta életmódminták felőrlik az alsóbb rétegek önbecsülését, cserébe ezek meg tönkretennék a civilizációs normákat; a progresszizmus (amivé a liberális politikai doktrínák züllenek) nyelvharcba és kulturális dezintegrációba kényszeríti a társadalmakat, a tradíciók és a lokális értékrendek a globalizmus, a technológia és a fogyasztói nyomás alatt kiürülnek vagy zombi archaizmusokká korcsosulnak. A legtöbb ember számára elvész a jelentés és a jelentőség élménye, az identitások valójában sematizálódnak (dacára az egyéniségeket hajhászó propagandának), az autonómiából az autenticitás hiányában magány, a humanitásból ösztön- és harci lények kerekednek ki. Le lehetne ezt pontosabban és főleg hosszabban is írni, a modernizáció kritikája ismert diszciplína, amely régóta foglalkozik azzal, ami mindösszesen a magatehetetlen száguldás az antiktól a korai felvilágosodásig kétezer év alatt létrehozott embereszményünkkel szemben.

Hogy mi írható mindebből a liberalizmus számlájára és mi a — fogalmazzunk így — modernitáséra? Bajos lenne elválasztani. De amint a liberalizmust védekezőleg vagy vádlólag egyetlen összefüggő ideológiaként igyekszünk ábrázolni, netán pro- és kontra identitásokat faragunk belőle, biztosan kiszűrjük az élet bonyolultságát a közösségi létből. De a “fejlődést” abszolutizálva, valójában a technokrata emberre redukálva, a zombi lét másik oldalát, a reakciós militantizmust is létrehozzuk. A megbomlott emberközpontú rendet (amely korábban legalább a normáinkban létezett) a frusztrált sóvárgás esetenkénti visszacsapásban igyekszik újrateremteni, de értelemszerűen nincs már meg hozzá a tudása. A konzervatizmus nem elég radikális a múló emberség regenerációjához, a reakció viszont improduktív, sőt veszélyesen az. Eszköztelenek vagyunk önmagunkkal szemben, mert hát végső soron nem mások, mint magunk miatt történik, ami ellenünkben történik.

Aztán vannak, akik emiatt az egész történelmet és minden korábbi eszményünket relativizálják vagy kiröhögik. Na, ők a leghaladóbbak. Mások meg a fasizmust vizionálják a liberalizmus egyik bőrében. Ők lennének a “keresztények”. De semmi “egyik-másik”, ne aggódjon az olvasó. Mind a kettő van.

Facebook Comments