Hatalmi játék a homoszexuálisok hazai stigmatizációja

Hatalmi játék a homoszexuálisok hazai stigmatizációja

Motion Blurred Picture Of A Gay Rainbow Flag During Pride Parade Concept Of  Lgbt Rights Stock Photo - Download Image Now - iStock

Az emberek jelentősen nagy csoportja nem kedveli az öntudatos, színes, dobpergős, nyílt homoszexualitást (köztük jelentős részben olyanok, akik maguk is homoszexuálisok, de 1. nem stílusuk a magamutogatás, 2. valami okból nem akarnak előjönni a homoszexualitásukkal, pl. mert félnek a stigmatizációtól vagy értékesebbnek tartják a normakövetést, 3. látens, tagadó módban vannak a saját — adott esetben fluid — hajlamaikkal kapcsolatban és gyakran éppen emiatt fordítják kifelé az agressziójukat, aminek különösen az egyházi megnyilvánulásai elgondolkodtatóak). Ennél kevesebb ember van úgy, hogy általa ismert gay embert a szexuális beállítottsága miatt nem kedvel (a személyes kapcsolatainkban megengedőbbek vagyunk) és még kevesebben, akik ne tartanák a magánügyének, és ennyiben elfogadják a homoszexuális gyakorlatot (“csináljanak, amit akarnak, de csak a négy fal között”). Magyarországon ellenben még mindig eltörpül azok száma, akik polgári házasságot engednének gayek között, pláne azoké a (vallásos) embereké, akik az azonos neműek között létesített kapcsolatot a házasság szentségével ruháznák fel.

Közben a tudományban semmiféle egyetértés nincs a homoszexualitás okairól, pontosabban ezek súlyáról, összefüggéseiről és egyes (pl. genetikai, neveltetési) tényezők pontos működéséről. (Az eddigiekből is látszik, hogy nemi — szex — kérdésről beszélek, tehát a gondolatmenetben feltételezem a külső — biológiai — nemi jegyeknek megfelelő nemi önazonosságot. Egyszerűbben: a homoszexuális férfi férfinek tartja magát, a nő nőnek, de lehetnek eltérő intenzitású homoszexuális késztetéseik, ehhez lásd pl. a Kinsey-skálát. Ennél bonyolultabb és egymással nem okvetlenül szoros kapcsolatban lévő kérdéseket vet fel a transzszexualitás, a társadalmi nem és maguk a gender-mozgalmak.) Aki egy cseppet — legalább műkedvelőként — ismeri az idevonatkozó irodalmat, és hadd utaljak itt legevidensebben a Wikipédia megfelelő szócikkeire, azok pontosan tudják, hogy leegyszerűsítő, elítélő hangnemben beszélni erről a komplex kérdéscsoportról (az emberiségnek — éppen a biológiai és társadalmi lény voltunk összetettsége miatt — az egyik legfontosabb és legősibb problémáiról) minimum cinikus hatalmi érdekből, de legtöbbször — ezzel párosulva — merő ostobaságból lehet csak.

Konzervatív szempontból (amely konzervatizmust mindig érdemes megkülönböztetni egyfelől a tradicionalizmustól, amely bevallottan a múltba és annak szelektív, sokszor hamisan rekonstruált normáiba temetkezik, másfelől a nacionalizmustól és az etnicizmustól, amelyek a legtöbb kérdésben súlyos konfliktusban állnak a modern konzervatizmusokkal) a homoszexualitás megélése végső soron egyéni szabadság és személyes döntés kérdése. Jól ismerem a konzervatív (ezen belül a vallásos, az antimodernista, a közösségelvű és liberális-polgári konzervatív) szerzők legjavát az utóbbi évszázadból. Nincs a gondolatmenetükben semmi, ami konzisztensen ellentmondana a homoszexualitással szembeni toleranciának (azaz tűrésnek, ami nem egyenlő — aczélosan szólva — a támogatással), és értem ez alatt azokat a gondolatmeneteket is, amelyekben — a többségükben — egy szó sem esik a homoszexualitásról. (A konzisztencia követelményének megsértése persze nem idegen néhány konzervatív szerzőtől.)

Akár teocentrikusan, akár liberálisan, akár valahol e kettő között helyezik el az antropológiájukat és az erkölcstanukat, a konzervatív felfogások az emberi autonómiáról, az autenticitásról, az értékes életről és az emberi közösségek megőrzéséről szólnak. Ezekben a felfogásokban a homoszexualitás akcidentálisan létező jelenség és mint ilyen semmi esetre sem üldözendő, ha nem is szükségképpen ünneplendő (mint a progresszista logika teszi). A mainstream konzervatív felfogás szerint a homoszexualitás létező emberi beállítottság (tény), magánügy, amelyet ízlésesen, a társadalmi normákat nem nagyon zavarva él meg az ember. A konzervatív embernek inkább ízlés-, mint erkölcsi kérdés ez; ideértve adott esetben a saját homoszexualitását is. Én pl. nem kedvelem Nádasdy Ádám magamutogatását, valamiért jobban csinálja Lakner Zoltán, de a legjobban azok, akik nem csinálnak missziót önmaguk életéből. Aminek a feltétele persze, hogy a többség felkentjei ne csináljanak missziót az ő kipellengérezésükből, tönkretételükből, stigmatizálásukból. Ha ez utóbbiak aktivizálódnak, akkor az önvédelem bőven megengedett.

És ebbe belefér egy-egy nehéz sorssal megvert, kisebbségben lévő gyerekeknek szóló mesekönyv (de az inkriminált esetben jóval többről szólt, mint a nem ritkán már kora gyermekkorban felfedezett homoszexuális érdeklődésünk kifejezésével való találkozásról a mesék lapjain, hiszen a Dúró asszony által ledarált könyvben számos egyéb nehéz sors reprezentációja is megtalálható — viszont egyiknek sem történik a normalizálása, nem ez a cél). Nem fér bele viszont a kormányfői pulpitusról való tahó akaratnyilvánítás az állítólag közös gyerekeink nevelésével meg holmi vörös vonalakkal kapcsolatban. Nem, egyik magyar embernek sincs — Lévai Anikót leszámítva — közös gyereke a kormányfővel. Sepregessen ennek megfelelően mindenki a saját háza táján, minden bizonnyal akad itt is, ott is mit sepregetni. Ha tejben-vajban fürödni nem is egyformán (hagyományos népmesei fordulat!).

Az meg viszont, hogy ez a magyar kormányfő mit mond, nem csak szerinte érdektelen (kifejezte ő ezt már jó régen), hanem szerintem is: az erkölcsi és a politikai integritásra nyílott esélyét már régen eljátszotta, a táborának hergelése a legfőbb politikai jellegű tudománya (a többi publikus hajlamát ismerjük), ezért tesz a szokásosnál is ordenárébb kijelentéseket minden aktuálisan következő választás előtt, mint ami most vasárnap is lesz Szerencsen, tétjeként nem kevesebbel, mint a parlamenti kétharmaddal. Pláne fontos ez a gazdaság evidens lerobbanásának és az egészségügy készülő összeomlásának idején. A homoszexuálisok stigmatizációja ennek megfelelően mindössze a hatalmi manipuláció része. Szerintem Orbán végig se gondolta a saját személyes álláspontját erről, és messzemenőleg nem érdekli a politikai közösségünkkel, a nemzetünkkel szembeni irányítási felelősség, konkrétan az, hogy a kimondott szónak mégiscsak van valami súlya. Legalábbis mi, konzervatívok így gondoljuk.

Facebook Comments