Nemzeti kiegyezést!

Nemzeti kiegyezést!

Az utóbbi húsz év pártpolitikai ambíciói révbe értek: a pártokrácia sikeresen stabilizálta befolyását a társadalom fölött.  Vérmesebbek szerint gyarmatosította a társadalmat (szerintem is), más hangfekvésben “kínálati politika” alakult ki — mindegy. A tények riasztóak. A médián keresztül vezényelt tömegtársadalom politikailag mozgósítható fele szinte csak a pártokon keresztül identifikálja magát, és még ennél is jellemzőbb, hogy szinte kizárólag csak a pártokon keresztül tud releváns véleményt alkotni (megszólalni). A politikai társadalom, sokkal jobban, mint valaha, a pártok nyúlványa és a média kreálmánya, és ezen nem változtat az egy-két örvendetes kivétel, legelébb is a diákmozgalmak, vagy a pártokkal szembeni nagyobb óvatosság a pártválasztók körében. A pártok voltak és maradnak a kizárólagos orientációs és mozgósító erők, és minél nagyobb indulatok feszülnek egymásnak, minél nagyobbnak állítják be a tétet, annál inkább így lesz.

A szabadságunk mára csaknem illuzórikussá vált. A szabadság egy 2014-es ‘igen vagy nem’ döntésre szűkült, és amikor csak igen-nem döntések születhetnek, az általában eleve nem jó, és különösen nem jó olyan komplikált helyzetekben, mint a magyar jelen. Különösen nem jó, amikor tudható, hogy se az ‘igen’, se a ‘nem’ nem fogja megváltani az országot a kínjaitól. El lehet képzelni a legválogatottabb forgatókönyveket arra az esetre, ha a Fidesz megtartja a többségét (legitimációs válság, végleges bezáródás a nyugati értékek előtt, növekvő társadalmi elégedetlenség stb.), vagy a heterogén ellenzék kerül hatalomra (belső konfliktusok és tehetetlenség, visszacsapás és bosszúhadjárat, ellenoldali korrupció, alkotmányos válság, jobboldali utcai randalírozás), és ezek a gondolatok egy cseppet sem életszerűtlenek. Megfordítva, alig lehet elképzelni, hogy a 2014-18-as ciklus megnyugvást és konszolidációt hoz ennek a szabadságát feladó, vagy tán sosem megszerzett országnak. (A saját bőrünkön tapasztalhatjuk most, hogy a politikai szabadság “kis köreinek” és sokféleségének fokozatos feladása a kenyér érdekében — már maga a kettő szembeállítása is mélyen perverz — hogyan vette ki a kezünkből a megfelelő döntések lehetőségét — és persze a kenyeret is: úgyhogy mára semmink sem maradt.)

Magyarul: a parlamenti választás nem megfelelő eszköze a nemzeti kiegyezésnek, konszolidációnak, megnyugvásnak, hívjuk, aminek akarjuk. Amikor a népszuverenitás a pártok és ezek aktuális gazdasági és médiahatalmának lehet alávetve (amikor az intézményrendszer nem védi a politikai szabadságot), akkor a tömeg csak rossz döntést tud hozni. A tömegdemokrácia nem képes megvédeni a társadalmat a saját legrosszabb döntéseitől, ha kellő politikai kultúra és intézményrendszer (fékek és ellensúlyok, szubszidiaritás, civil társadalom stb.) híján a döntéseket nem temperálja, finomítja, árnyalja, tereli diverzifikált csatornákba az élet. A manapság olyan divatos félreértéssel szemben hadd emlékeztessek arra, hogy a demokrácia nem magában a választási aktusban, hanem a döntés megalapozásában (minőségében) gyökerezik: nagyon ritka igen-nem döntéseket csaknem minden diktatúra megenged (a szavazófülkékben). A demokrácia akkor működik jól, ha sok kis  döntésre van joga benne az állampolgárnak, és a sok kis döntésen keresztül alakul folyamatosan a demokrácia minősége. A mi demokráciánk gyenge demokrácia, mert egyetlen nagy (és szükségképpen rossz) döntésre koncentrálja az állam és a pártok feletti ellenőrzést, egyebekben pedig folyamatos manipuláció alatt tartja a társadalmat.

Ezért én elkerülendőnek tartom, hogy a 2014-es választást olyan téttel ruházzuk fel, ami a rendszerváltás “legfontosabb választásává” tenné, amelyhez hasonló botrányos, pártokrata kijelentéseket egyre többet hall az ember — természetesen — főleg ellenzéki oldalon. Éppen mivel ezen a választáson nem születhet a nemzet érdekében álló döntés, és mert a pártvezéreknek látniuk kell, hogy 2014 csak további mélységekbe fogja taszítani a politikai társadalmat, nem tudom másként elképzelni a kiutat a jelenlegi társadalmi és politikai válságból, mint 1989 után egy újabb nemzeti kerekasztal megszervezésével. Ezen a belátáson múlik most az ország sorsa.

Épp elég bajunk, hogy a parlament láthatóan képtelen ellátni azt a feladatát, hogy a politikai párbeszéd és a józan ész terepe legyen. Egy ettől független diszkussziós és döntéshozatali fórum, amely a fentiek belátásán (tehát a helyzettel szembeni kegyelmen és nem a hatalmi status quón) alapul, talán jobban képes lehet rá. A változás mellett elkötelezett kerekasztalnál sokkal nagyobb az esélye annak, hogy — mivel mindkét fő politikai oldal, Mesterházy-Bajnai és Orbán — kellően magabiztos lehet a saját jelenlegi, a 2010-esnél jóval kiegyenlítettebb támogatottságában, beláthatja a 2014-gyel kapcsolatos veszélyeket, ami arra sarkallhatja őket, hogy a IV. Köztársaság alapelvei között helyet biztosítsanak a másik előremutató megfontolásainak, keressék a kompromisszum lehetőségét ott, ahol az azonnal nem látszik, és felváltva engedményeket tegyenek ott, ahol közös elvek kialakítására nincsen remény. Ezzel a jobboldal érvényesítheti azt  a súlyát, aminek elismerését eddig hiányolta a magyar politikai és alkotmányos kultúrából, és kialakulhat a szélsőjobbal szembeni széles közép. Meggyőződésem, hogy ez csakis politikai akaraton múlik, és nem lehet leküzdhetetlen akadálya ennek a magyar politikai kultúra kétosztatú volta. A kétosztatúság ugyanis nem szűnne meg, csak alapkérdésekben kiegyezésre jutna — engedve annak a tanulságnak is, hogy egyik oldal sem tudja egyedül létrehozni a fájón hiányzó politikai centrumot.

1989 és 1990 első fele — bár nem tetszettünk forradalmat csinálni — a rendszerváltás és az azóta eltelt időszak legfelemelőbb időszaka volt,  amelyben a belátás és a kompromisszumkészség dominált állampárti és ellenzéki oldalon egyaránt, miközben alkalmazkodott a magyar társadalom megtört (és még sokáig helyre nem állítható) gerincéhez is — ahhoz mármint, hogy ha lehet, inkább elkerüljük a forradalmat, ha megvehetjük a lelki békénket és az élhető életet. Ez a nép elsöprő létszámban ma sem fog a jogaiért az utcára vonulni, amíg féltenie kell a kenyerét — ahogy 1989-ben sem tette. De mi lesz, ha már nem kell féltenie a kenyerét, mert nincs neki? A politikai elitnek tudnia kell, hogy a “ki kit győz le” típusú válság elhúzódása a politikai fronton előbb rossz politikai döntésekhez (2014), utóbb kenyérharchoz fog vezetni, hiszen egy elhúzódó politikai válságnak, a konszolidációképtelenségnek, a folyamatos sérelmi hangulatnak, a pangásnak mindig a tömegek isszák meg a levét — és ha a kenyeréért való aggodalom milliókat visz ki az utcákra, akkor már késő lesz az alkotmányért keseregni. Ezt a rezsimet vagy a következőt el fogják söpörni, és ki tudja, mi áll a helyébe.

Orbán — nyilván más körülmények között — Kádár útját járja, aki ’56 eltiprása és saját véres ellen-forradalma után megvette magának az országot. De erre ma nincs esély, mert a gazdaság még sok-sok évig nem lesz olyan állapotban, hogy az ország nagyobbik felének komoly felemelkedési lehetőséget adjon. Közben azonban a nemzeti frusztráció, a nagyon mély (kulturális, gazdasági, politikai) törésvonalak, Orbán személyes alkalmatlansága “a nyugodt építkezésre”, az ország keleties irányvétele olyan kulturális-politikai aknák maradnak, amelyek elűzik innen a tehetségesebb, mobilisabb, európaibb rétegeket, és végül így is, úgy is, egy kivéreztetett, lerobbant nemzet marad Magyarország helyén. A kiegyezésnek nincsen alternatívája.

A “népszuverenitás” ma az ország sírásója. Nem szabad megvárni a 2014-es döntést.

Facebook Comments