Hazugságok VI: Szuverenitás

Hazugságok VI: Szuverenitás

Szuverénnek lenni nem menő. Irigyeltnek lenni az.

Szuverénné válni lehetetlen. Irigyelté válni csak roppant nehéz.

Miért akar mégis e nép lelke szerint csakis szuverén lenni? Amiért elbukta eddig az összes szabadságharcát. Mert képtelen reálisan szemlélni magát a környezetében. Rendszerint nem ismeri se a környezete céljait és logikáját, se — éppen ezért — a maga javát, a kettő között nem tud összefüggést teremteni, nem tud az előbbiek függvényében értelmes célokat kitűzni maga elé, és azokhoz szívós munkával eljutni. Forradalmainkban nagyot alkottunk, de mindig többre vágytunk, és sokkal fizettünk ezért. A viszonylag legsikeresebb időszakaink mégis — még így is — az alávetettség, a korlátozott szuverenitás, a folyamatos egyensúlykényszer (a szabadságharcok utáni megtorlásra következő Monarchia és a Kádár-rendszer) időszakai voltak, nem véletlenül. Szuverenitás és haladás nem jár kéz a kézben. (De természetesen ebből sem tanulunk, a vér nem nyugszik.)

A szuverenitás (önrendelkezés) vágya a szolgák felhő-kakukkvára, ahova lelkük költözik és ahonnan a valóságra acsarkodik, miközben a testük kénytelen robotolni és megalázkodni. A szuverenitás igézete a kiszolgáltatottak Hofi show-ja, Sas kabaréja, Mónika show-ja, reality show-ja, és mit tudom én, milyen kódnevű egyéb mákonya, amelyben a világgal szembeni neheztelés kitombolhatja magát egy fél órára a neki adatott szűk kereteken belül. Ha meg ez sem elég már, akkor egyéb rombolásban. A “lelkünk szabad” mentalitás közös platformot képez a hivatalos keresztény és az ezoterikus kvietizmus (apolitikusság, politikai belenyugvás, túlvilági kompenzáció), a népmesei legkisebbik fiú bámulatos karrierje, a szabadságmozgalmaink radikalizmusa és a Mónika show-k világa között — ugyanis mindegyik elkülöníti a szellemet és a szárnyaló lelket (a vágyakat) a testtől (a lehetségestől), e poszt szempontjából nézve depolitizálja a testet: ahelyett, hogy a fizikai és a szellemi valóság között egységet teremtene, a fizikai ballasztot leválasztja a szellemi-lelki vágyakról, és az elrugaszkodott vágyakra teszi fel az életet és egy nép sorsát.

Mivel a Mónika show nézőinek már reményük sincs arra (mert lemondtak róla), hogy megváltoztassák a rút valóságot maguk körül, egyetlen vágyuk marad, hogy megfeledkezzenek erről a valóságról. Ugyanerre a hatásra törekszik az a politikus, aki a szuverenitással házal. “Nem tudjuk pontosan, mi ez, miért jó nekünk, de jól hangzik, legyünk szuverének — mondjuk holnaptól lehetne?” Ha kellően ostoba vagy tapasztalatlan egy nép, ilyesmivel választásokat lehet nyerni. (Orbániában a reality szó pont azt jelenti, mint a TV-ben: a nézők valóságától való teljes elrugaszkodást, a valóságnak pontosan az ellentétét, ahol a védelem letámadást és elkobzást, a növekedés csökkenést, a biztonság kiszolgáltatottságot stb. jelent. A populizmus csúcsait ostromoljuk: amikor már nincs osztogatás sem, csak az osztogatás illúziója. És a reality show, a nemzeti reality show, még üzemel, még nézzük a villalakókat, Viktort, Pétert, Lajost és Lajost, Gabriellát, Tibort, ez hogyan ezt, az meg hogyan azt… de nem akarom folytatni. A nézők sajátos problémája, hogy ezt a show-t egy kicsit nehezebb lekapcsolni és egy kicsit jobban a bőrükre megy. De ez is fogja visszarántani őket a valóság 1.0-ba.)

Az órási szakadék a vágyak és a valóság között olyan magyar sajátosság, amivel több száz éve kiérdemeljük saját jobb költőinktől és konzervatív politikusainktól a legválogatottabb (nem épp hízelgő) jelzőket, ahogy az utóbbi néhány évszázad bővelkedik a pártoskodásra való hagyományos hajlamunkat és a békés, kitartó munkálkodásra való képtelenségünket taglaló lírai és értékező művekben is. Az elmúlt kegyetlen évszázadban keresni tehát — mindent összevetve — az irracionális, önsorsrontó, visszataszító viselkedésünk gyökereit éppen nem vall nagy bölcsességre. Mélyebben vannak azok annál. (Ahogy az is világos, hogy Széchenyi, Deák, Andrássy Gyula és Bethlen István, a szélballal és mérsékelt ballal szembeszálló magyar konzervatív tradíció legnagyobb alakjai mindig a realizmus apostolai voltak, elutasítva a legtöbb kísérletet a populista — magyarul népámító — megoldásokra, amelyekben ma annyira bővelkedünk.)

Magyarország nem szuverén. Nem rendelkezik maga felett korlátlanul, mert az országot nagyobb részt külföldi tőke üzemelteti és abból él, hogy exportál, mert az ország makrogazdasági egyensúlya már jó tíz éve billeg (az ország nem egyszerűen eladósodott, hanem a jövedelemtermelő képességéhez mérten adósodott el), mert az ország nemzetközi szervezetek tagja, amelyekkel szemben kötelezettségei vannak, mert az országot éltető kultúra nagy része külföldi (zsidó-keresztény, római, nyugati, cigány, szerb) eredetű stb. — és jól van ez így. Képzeljük el egy pillanatra, ha az ország valóban szuverénné válhatna: mi maradna belőle? De mielőtt megtennénk ezt a gondolatkísérletet, nézzük körül:melyik ország szuverén a Földön? Nem látni egyet sem. Vannak a szuverenitásnak fokozatai, de a szuverenitás magasabb foka nekem inkább az adott feltételek melletti jobb lavírozásnak, a feltételek jobb kihasználásának tűnik — és nem is okvetlenül a szuverenitás növelése, hanem a versenyképesség és az irigyeltség érdekében. Ebben kell a politikának nagyot domborítania. Egy ország erejét nem a szuverenitása, hanem — természetesen a saját intézményrendszerén túl — az értékteremtő és érdekérvényesítő képessége adja, ami garantálja az ország lehető legnagyobb mozgásterét.

Ebből a szempontból a magyar kormányzat legjobb éveinek az 1995 és 2000 közötti bő fél évtizedet tartom. Azóta meg hanyatlás. Akkor sem volt koncepció a mozgástér perspektivikus bővítésére, akkor sem volt egy reális vízió az országról, de legalább a középtávú (1-2 éves) célok világosak voltak. Ma középtávú célok nincsenek, a vízió, ami van, irreális. Viszont a politikai költészetünk legalább lábra kapott, az új Adyknak egyenesen eszményi a szcéna.

(E posztban megkíméltem magam attól, hogy a szuverenitást az államnak a politikai rendszeren belüli, illetve a kormányfőnek az államon belüli helyével értelmezzem. Azzal a böszmeséggel meg kivált nem foglalkozom, hogy egy ország annál szuverénebb kifele, minél nagyobb hatalom koncentrálódik a miniszterelnöke kezében befele. Mert természetesen Magyarország ebben az értelemben nagyon szuverén, mindenki megnyugodhat. A támadásokat visszavertük, a kormányfő a helyén van, a Békemenet pihenhet, a viszontlátásra, a viszonthallásra a TV-Híradó nézőinek.)

Facebook Comments