Politikai mítoszok

Politikai mítoszok

A Fidesz teljességgel új időszakot nyitott a köztársaságnak a politikai mítoszokhoz való hozzáállásában (is). Az utóbbi időben kiérlelt döntés a politikai közösség — a magyarság — korábban figyelmen kívül hagyott érzelmi igényeinek kielégítését szolgálja, és támaszkodik a hagyományos magyar nacionalista eszköztár minden elemére, kezdve a Csodaszarvas és Turul mítoszoktól, folytatva Csaba királyfival, Árpád vezérrel, Szent Istvánnal, el egészen Trianonig. A Fidesz — de inkább Orbán — sajátos politikai önképéhez alkalmazkodva azonban a jelenünket is a mítosz részévé kívánják tenni. Mitikus időt élünk, érződik a kormányzati propagandán, amelynek kitüntetett eseményei a 2006-os rendőrattak, a kétharmad, a gazdasági és politikai szabadságharc, az Alaptörvény, és gyanítom, a rövidesen beinduló választási propaganda ide fogja sorolni a 2014-es voksolást és a 2014-18-as parlamenti ciklust is — idejekorán megelőlegezve azok jelentőségét és beillesztve őket az egész mitológiába, amely így a Csodaszarvas meotiszi eltűnésétől (tulajdonképpen az első honfoglalástól) számos későbbi tényleges és szimbolikus honfoglaláson át halad a Kárpát-haza (még előttünk álló) végleges birtokbavételéig.

Kár számon kérni ezen — vagy más — politikai mítoszon az igazságot, a koherenciát, vagy akár a tradíció egységét — ha valamit érdemes firtatni, az legfeljebb a végső motiváló ereje. A politikai mítosz nem tudományos elbeszélés, bár sok igaz elemet is tartalmazhat, ám ezek igazsága, pl. Trianoné, alárendelődik a mítosz sajátos rendezőelveinek. Aki azonban nem látja a mítosz funkcióját, és rendületlenül üti a racionalitás üllőjét az észérvek kalapácsával, az — hasonlóan a rendszerváltás baloldali kormányaihoz — az emberek agyát ugyan meghódíthatja, de a lelkét soha. Mítoszra szükség van, de alkalmas mítoszra, amely nem okvetlenül történelmi. Égető problémánk, hogy míg az egyik oldal kizárólag az értelemre kíván hatni, addig a másik egyre inkább maga mögött hagyja az értelmet, és a lelkek és szenvedélyek viharába szeretné száműzi a politikai közösség jövőjét.

A magyarság érthetően vágyik valamiféle szilárd fogódzóra az utóbbi majd’ egy évszázad kudarcai és megosztottsága után, de Orbán mindjárt az elején rosszul tette, hogy a lelkek és az identitások feletti hatalom teljes átvétele érdekében úgy döntött: a rendszerváltozást is egyértelmű kudarcként állítja be, és megpróbálja visszavenni a társadalomtól a rendszerváltozásra vonatkoztatható minden addigi tudását és, ha volt, sikerét. Mondhatni, hogy az ilyen radikális (gyermeteg) identitásválasztás érdekében, mint amit a mitológia jelent — amely lényegénél fogva nem tűri a kisebb-nagyobb érdemek és hibák kavalkádját, az értelem működését vagy a tökéletlenség élményét — rá is kényszerült erre. De bárhogy gondolkodott is Orbán, a rendszerváltozás megtagadásával annyira elszakította a saját majdani politikai teljesítményével való azonosulás lehetőségét a tapasztalaton nyugvó értelemtől és a mindennapoktól, hogy ami maradt — az ellenséges baloldali tömeg árva értelemkeresése az egyik oldalon, és a mára megtört, nagyobb részt fásult jobboldali választók odaláncoltsága egy hithez (mítoszhoz), amelyet nem támogat az értelem –, nem teszi lehetővé számára már a nemzet egyesítését, és ezzel a bölcs államférfi helyét végképp elfoglalja a kudarcos autokratáé. Mindkettő nyomot hagy, de milyen különbözőket! Orbánnak ebben a kulcsfontosságú mítoszteremtési kampányában is természetének kettőssége mutatkozik meg: hatalmas tehetsége a néplélek rezdüléseinek megértéséhez, és az önhittségéből és makacsságából táplálkozó legalább ekkora képtelensége a megértett eszme türelmes átültetésére a gyakorlatba. A miniszterelnök hallatlan árat követel azért, hogy ő és hívei — talán — egyszer belássák, a fékeken és ellensúlyokon alapuló liberális demokrácia lehet ugyan a legrosszabb kormányzati forma — de csak az összes többit leszámítva. Ahogy a nyugati civilizációról is elmondható valami hasonló.

Valójában a kormányzását vélhetően már a saját szemében is csak a fel-feltámadó mítosz élteti — de ez a mítosz visszafelé a Meotisz mocsarába, előrefelé a következő “harminc év” kétségbeesett látomásába fullad. És mikor megvirrad, a bukott mítosz és a vele bukó kormány helyét átveszi majd az egymással marakodó baloldali pártok értelmi képességének legnagyobb közös osztója (a “minimális program”), az érzelmi azonosulás minden lehetőségét elvéve a vert jobboldali választóktól — és folytatódik minden újra elölről, lefelé mutató spirálban. A magyarok semmit sem tanulnak és mindent elfelejtenek.

Facebook Comments