Hazugságok II: Nemzeti érzés

Hazugságok II: Nemzeti érzés

A politikum jellemzője, hogy a választói döntések viszonylagos információhiányban születnek, ezért az egyes döntések nem, a döntések összessége esetleg lehet optimális (de általában nem az). A viszonylagos információhiányt, avagy a tökéletlen racionalitást, a hatalom birtokosai szenvedélyek és további félinformációk generálásával pótolják, illetve — nem nyilvános szempontok szerinti — adagolásával torzítják tovább. A demokratikus közeg sosem átlátható, és minél jobban ellenőrzött és központosított egy politikai rendszer, annál kevésbé az. Semmi meglepő nincs hát abban, hogy a tömegek csak nagyon alacsony minőségű álláspontokat és döntéseket képesek kialakítani (amelyeknek az egyik — bár a legfontosabb — megnyilvánulási közege a parlamenti választás), és semmi meglepő nincs abban, hogy minél centralizáltabb a politikai gyakorlat, annál több pótszer kerül bele. A legalább megközelítően igaz információ egy részének megszerzése különböző okok miatt amúgy is lehetetlen, másik részét azonban szándékosan hallgatják el vagy manipulálják.

A racionalitásnak vannak azonban legitim (elfogadott, sőt néha lelkesen fogadott) pótszerei: ilyen pl. a nemzeti érzés. A nemzeti érzés eredete oda vezethető vissza, amikor (a XIX. század elején) a premodern politikai struktúrák érvkészletét az újonnan feltörekvő politikai osztályok már nem tudták a maguk javára kihasználni, ezért le kellett azokat váltaniuk. Ekkor született meg a politikai (és később az etnikai) nemzetfogalom és érzelmi közeg, amelynek akkor még volt racionális alapja (ti. a paradigmaváltás kényszere). Ma már azonban, amikor a megállapodott nemzeteknek elvileg nem kellene az önmeghatározásukkal foglalkozniuk, a nemzeti érzés jobbára valamilyen pótszerként funkcionál — és az esetek nagy részében ez a helyzet éppen a nemzet tagjainak lebecsülését tükrözi, tudniillik nem feltételezi róluk, hogy racionálisan átláthatnák vagy jobb lenne átlátniuk a politikai közösségük racionális céljait. Vagy… egyenesen tilos átlátniuk őket, mivel a célok nem esnek egybe a közjóval, magyarán valamilyen részérdeket, a hatalmi elit érdekeit, vagy más, igazolhatatlan törekvéseket rejtenek, amelyek persze rejtve is akarnak maradni.

Tehát a nemzeti érzés politikai használata akár a közjó ellenében is működhet. A nemzeti érzés felkorbácsolása — a ritka evidens nemzeti vészhelyzeteket leszámítva — gyanús kell, hogy legyen egy politikai közösség számára. A nemzeti érzés önmagában alig-alig mutat a közjóra — sokkal többet ér el egy nemzet, ha minden kulcslépését (pl. akut módon az EU-val szembeni viszonyt) racionális vita tárgyává teszi, és úgy alakítja ki a végső döntések alapját. A nemzeti érzés politikai (pláne a közvetlen pártpolitikai) kihasználása a legravaszabb, de egyúttal az egyik legdurvább megsértése a politikai racionalitásnak, a demokratikus átláthatóságnak és az állam feletti ellenőrzésnek.

A nemzeti érzés romboló erejével szembenézni hagyományosan a politikai közösségek legnagyobb próbatétele – pontosan, mivel a nemzeti érzés “természetesnek”, szinte “egészségesnek” tűnik a (megfelelően zárt) politikai közösség tagjainak szemében, ennek hiánya pedig megbélyegzést és üldözést von maga után. Megfordítva, összehangolni a nemzeti érzést a politikai racionalitással és a toleranciával, ez az érett politikai közösségek egyik legfontosabb ismertető jegye. A nemzeti érzést pedig megfelelő — többé-kevésbé igazolható, igaz, és tiszteletreméltó — alapra helyezni, amelyről a politikai racionalitás érdekei is beláthatók, ez pedig olyan nemzeti feladat, amelybe Magyarország még csak bele sem fogott.

Facebook Comments